Az idő már nem az ablakon át közlekedik számomra, őslények és testvérek után is másfelé kutatok. Ablaknak persze azért mégis kell ott lennie, ahol dolgozom, de nem viszem túlzásba a bámészkodást, jószerével kielégít a tudat, hogy a déliből rálátni az Ungra, amely kis túlzással szólva a kertünk alatt csobog.

– Mondd, Károly, mikor volt utoljára ihleted?
– 1979 május 29-én, amikor a vihart néztem az ablakomból.

A kis párbeszéd köztem és az írónak is kiváló, mellettem moderátorként ülő Balogh Robert barátom között zajlott le, amikor legutóbb Pécsett találkoztunk, nem éppen a műanyag nyílászárók korszerűsítése céljából. A kérdés nem volt teljesen spontán, mint ahogy maga a találkozás sem: közönség előtt szerepeltem szövegbemutatóval, és pörformanszom után ő beszélgetett velem, ő próbálta megtudakolni, mint is vagyok ezzel az egész irodalmisággal meg a lélek hőszigetelő ablakaival. Miután kiderülni látszott, hogy a kreativitás bennem egyáltalán nem az írói készségeket segítő képességként munkál, hanem valami öncélú és túlburjánzó kórként tenyészik, indokoltnak tűnt némi élccel ama fránya ihlet felől érdeklődnie. A válaszomat persze szándékosan fentem a kérdésnél is élesebbre, mégsem kiabálta be senki, hogy a nevezett dátum óta megjelent húsz könyvemet ezek szerint ihlet nélkül írtam-e.

A műsorfüzetben szövegindukátorként és kínos szünetek nyílászárójaként szereplő beszélgetőtársam arra kért, mesélném el, hogyan is volt azzal a régi májusi viharral, és én, esküszöm, el akartam jutni a konkrét élményig, de előtte fejtegetésbe kezdtem, milyen szép is az, hogy a süket Beethoven belülről hallotta a muzsikát, meg hogy Csontváryban és van Goghban megszólalt az isteni sugallat, de bizony az én bensőmben nemigen beszél és dudorász senki más, mint én magam, éppen ezért az ihletnél közelebb áll hozzám az intuíció fogalma, mégpedig abban a felfogásban, ahogy József Attila helyezi el valahová középre a megszállott ihlet és a verejtékes spekuláció közé. Én megelégszem ezzel, ihlete legyen a zseninek és a dilettánsnak. Utóbbinak úgysincs más egyebe.

Ezután jött volna a kis történet, emlékezetem szerint az egyetlen olyan eset, amikor megírta magát egy versem, én csak álltam a műanyag ablak előtt, csak néztem a közelben csapkodó villámokat, és amikor leültem a papír elé, nem kellett mást tennem, mint rögzítenem azt, hogy

villámokra szelíden gondolok
topogva az idő ablaka előtt
kiveszett őslények közt keresem
az ablakon túlra menthetőt

negativált én-tudatommal
önnön ellentétembe vagyok zárva
minden testvérem kívül rekedt
megannyi apátlan anyátlan árva

valahol elvesztettem az esőket
hajamba tűzve csak a szél dorombol
az ég fekete tábla-egére
egy villámot rakok ki koromból

Mind a mai napig ez az egyetlen olyan versem, amit fejből tudok, ha bármelyik másikat kell felidéznem, megakadok már az elején, legtöbbször az első sor sem jut eszembe. Sőt, az is megesik, hogy egynek-egynek a puszta létezése is teljesen kihull a fejemből, és rábukkanva meglepődöm: jé, ezt én írtam volna?

Úgy tűnik, régvolt ifjúkorom óta az idő már nem a műanyag ablakon át közlekedik számomra, őslények és testvérek után is másfelé kutatok. Műanyag ablak persze azért mégis van ott, ahol dolgozom, de nem viszem túlzásba a bámészkodást, jószerével kielégít a tudat, hogy a déliből rálátni az Ungra, amely kis túlzással szólva a kertünk alatt csobog, hogy látszik a kisvasút pályáját övező jegenyesor, és ha kicsit kihajolok, épp most 60 esztendős alma máterem sarka is áttűnik a lekopaszodott fák ágbogán.

Na mert hogy Kárpátalján mostanság minden 60 éves. A felszabadító/megszálló szovjet csapatok 1944-es bevonulása utáni időszak átmenetinek számított, a vidék hovatartozása sem látszott teljesen egyértelműnek, aztán 1945 nyarán megkötötték a Szovjet-Csehszlovák egyezményt (Magyarország szóba sem jöhetett a területre aspirálók sorában), a vidéket Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységéve szervezték. Ezt követően indult meg a közigazgatás, az oktatás, a társadalmi szervezetek újjáépítése. Ami akkoriban alakult, és a Szovjetunió 1991-es felbomlásakor Ukrajna megörökölte, az most mind-mind jubilál: író- és festőszövetség, könyvkiadó, ruhagyár, nyomdavállalat – és számos tanintézmény, így az ungvári magyar iskola is. Igaz ugyan, hogy ott koptattam a nadrágomat 10 éven át (nálunk kicsit más az oktatási rendszer), és azt sem mondhatnám, hogy nem tettem szívesen, ám ahogy leérettségiztem, szinte azonnal meg is szűnt mindenfajta visszavágyásom a falai közé, egyáltalán nem vonzott a szellemisége, a hajdani osztálytársak legtöbbjével végleg megszakadt a kapcsolatom. Már az ötéves találkozóra sem mentem el, sem semelyik elkövetkezőre. Amikor gyerekeink jártak oda, szülői értekezleten egyetlen egyszer sem voltam.

Néha kínos is ez a fene-nagy ellenállásom, mert a nemcsak arról van szó, hogy minden hőszigetelő nyílászáró valaminő emléket hordoz számomra, hanem mostani igazgató például gyerekkori jó pajtásom, hozta is a minap lelkesen a meghívót a nagy évfordulós ceremóniára, holott sejthette, ha eddig nem vettem részt ilyen rendezvényeken, most se igen szánom rá magam. Már csak azért sem, mert az effajta alkalmakat épp abból a két összetevőből keverik egybe, amelyekre a legkevésbé vágyom. Az egyik a protokoll, a megyei szervek és a különböző társintézmények, szervezetek vezetőinek véget nem érő közhelyes köszöntői, a másik az úgynevezett kultúrműsor. Ezen a néven már volt szerencsém elég szörnyűséget látni ahhoz, hogy most se feltétlenül legyek kíváncsi arra, a betanított tanári kórus miként adja elő Máté Péter Azért vannak a jó barátok című örökbecsűjét a Területi Filharmónia jobbra érdemes színpadán tökéletesen záró ablakok között. A nosztalgia számomra nem ablak a világra, hanem a lélek légmentes nyílászáró berendezése, amely mögött leginkább csak fulladozni lehet.