A nemzetközi szabványhivatalok által nagy teljesítményű műanyagoknak minősített anyagok bizonyos tekintetben csak most jutottak el alkalmazásuk "felnőtt" korszakába. Legtöbbjük mára jutottak el - mint szerkezeti anyagok - felhasználásuk „érett” szakaszába. Legalábbis az ipari elemzések erről tanúskodnak. (Szerkezeti anyagon értendő a szakmai elemzésekben minden olyan műanyag, amelyből valamilyen használati tárgyat vagy alkatrészt – akár egy hatalmas molinót, akár egy pici düznit vagy akár egy jelentéktelen eldobható poharat – készítenek) A lakott környezetünkben megtalálható műanyagok többsége már legalább 50 éves - ez sokukon meg is látstik, bár ezek az anyagok ma sem vesztettek műszaki vagy gazdasági jelentőségükből, de a sikerre vezető tényezők jelentősen átrendeződtek. Az adott funkcióra kifejlesztett speciális polimerekre más törvényszerűségek vonatkoznak, mint a hagyományos tömegműanyagokra - állítják többek között brit kutatók.
Még ezelőtt tíz évvel is rendezett viszonyok uralkodtak a német linképítő vegyiparban. A nagy műanyaggyártók, a Bayer, a BASF, a Hoechst mind olyan integrált vegyipari óriásvállalatok voltak, amelyek termékválasztéka felölelt a vegyipari alapanyagoktól a finomvegyszereken és polimereken át a gyógyszerekig mindent. Mindegyik vállalatnak saját központi kutatóintézete volt, amely felelős volt az új termékek fejlesztéséért. Ezeket az új termékeket vitték át a megfelelő területekre, hogy ott új vagy régieket helyettesítő tulajdonságaikkal nagyobb profitot hozzanak létre. Ez az általános séma érvényesült a műanyagok területén is. A piac követelményeinek megfelelően – pl. a repülés és űrtechnika igényeire válaszolva – fejlesztették ki a nagy teljesítményű műanyagok családjait, amelyeknek az akkori marketingstratégia szerint ellensúlyozniuk kellett volna a tömegműanyagok esetében érzékelhető profitcsökkenést.
Ezek az álmok azonban az 1990-es években szertefoszlottak. Miközben a „bejáratott” műanyagokon realizálható nyereség folyamatosan csökkent, a drága specialitások iránti igény nem növekedett abban a mértékben, ahogy remélték. Az új anyagok még kiemelkedő tulajdonságaik révén sem tudták behozni az előttük több mint 40 évvel kifejlesztett típusokat. Az új anyagok nem tudtak versenyezni a nagy gyártási mennyiségből fakadó gazdasági előnyökkel. Az, hogy a nagy teljesítményű műanyagok gyártásakor az amortizációs
idő kb. 25 év volt – szemben az 50-es és 60-as években kifejlesztett műszaki műanyagoknál (pl. POM, PC, PA 6) tapasztalható 10 évvel – gyengítette a speciális, kiemelkedő műszaki teljesítményű polimerek versenyképességét. Éppen ezért sok nagy gyártó kivonult erről a területről, és inkább a hagyományos műanyagok nyereségességének javítására koncentrált. Akkoriban úgy értékelték, hogy az új anyagoknak csak akkor van bármi esélyük (ha egyáltalán van), ha meglevő berendezésekben, ipari léptékben elérhető nyersanya- gokból állíthatók elő. Az ipari kutatás fókuszába olyan problémák kerültek, mint a katalizátorok, a polimerötvözetek vagy a gyártási eljárások fejlesztése. A fő jelszavak a méretnövelés, a kapacitáskihasználás és a termelési költségek csökkentése voltak. Az új alkalmazások új anyagokkal történő kielégítése helyett a gyártók a globalizációval inkább az újabb helyi piacok megszerzésére törekedtek a már meglevő kínálattal – mert ez volt a túlélés kulcsa. Ma már nagyon sokféle műanyag közül lehet választani.
